When Love Will Overcome vol2

emotive vagyok. Engedjétek meg, hogy némi nagyon személyessel és boldog-nagyon szomorú eleggyel kezdjem a posztot, mert muszáj. Szükséges és fontos. Nekem, a blognak, amit évek óta parlagon hagytunk, az emlékeknek, és nektek olvasóknak is, mert új fejezet nyílik a blog életében, ahogyan az enyémben is, sajnos, és ez magyarázatra szorul.

Férjemmel a blog elődjén, a When Love Will Overcome freeblogos blogon ismerkedtünk meg, 2009. nyarán, a kommentfolyamból nagy szerelem lett, a szerelemből házasság, és 2015. júniusában egy gyönyörű kisfiú. Éltünk boldogan, tervezgettünk, nagy álmokat szőttünk, de az álmokat egy mozdulattal elsöpörte a sors. 

2016. áprilisában a férjem egy napon rosszul lett, majd némi javulás után másnap ismét ugyanolyan állapotba került, mentő és kórház következett. A kórházban vizsgálat közben újraélesztés, mesterséges kóma, lélegeztetés. Három nap tudattalanság után örök álomba szenderült 2016. április 16-án. Vele együtt a szerelem, a boldogság, a tervek, és a család is szétbomlott. A kisfiunk még nem volt egyéves. 

Azóta kapargatom össze magam, megpróbálok új életet kezdeni, máshogy, másképp. Nagyon nehéz. Ugyanakkor most jutottam el odáig, hogy képes vagyok felvenni a rég elvesztett fonalat, és rájöttem, hogy tovább kellene csinálnom egyedül azt, amit együtt kezdtünk el, hiszen a zene szeretetének, a blogírásnak, kommentelésnek köszönhettük egymást, a 6 év 8 hónap csodálatos boldogságot.

Most tartok ott lelkiekben, hogy menni fog. 

Köszönöm, ha elolvastátok a posztot, és köszönöm BlissX-emnek (itt slartibartfast néven írt és kommentelt), hogy gyönyörűvé és feledhetetlenné tett nekem ennyi csodás évet, hogy volt, létezett, és nekem volt. Különleges férfi volt, és soha nem feledem. Tovább él bennem, a fiunkban, az írásaiban, a gondolatokban, melyeket itt és sok más helyen megosztott, a rengeteg versben, melyek néha furcsák voltak, de utólag kezdem őket megérteni. 

A blog pedig időmhöz és lehetőségeimhez mérten megy tovább, újratöltve és nem feledve. 

Az animés kiscsaj levestányér méretű szemeiből visszatükröződő behorpasztott fejű koponyás borító sokak számára kedves anyagot fog takarni, merem állítani. Az ausztrál (mi más, bakker), annó Finley-ben alakult Spiderbait ugyanis 9 éve nem adott ki már albumot, 2004-től a tagok inkább solo munkáikra koncentráltak. Mostanáig.

Na, most, tudom jól, hogy a tájékozottságom sajnos legtöbbször elégtelen. Nem ismertem őket eddig, de legalább nem vagyok egy vén trotty :D Na jó, ezt a régi slágert szerintem az is hallotta már, aki nem akarta:

Lényeg, hogy nekem nagyon kedves meglepetésként hatott ez a visszatérő album és így én is megismerhettem a Spiderbait zenéjét. Ha el kellene helyeznem valahol, amolyan tök könnyen zabálható aussie/alt rock ez csipetnyi sztóner fejebebaszással, helyenként csipetnyi női vokállal, ami bepoposítja a helyzetet, de az énekes-dobos Mark Mahner jelenléte és Damian Whitty gitáros jól elővett ámokfutásai azért helyrebillentik a világot.

Érdemes vele barátkozni, lentebb két dalocska erről a kellemes albumról:

Régóta szerettem volna "pár sort" írni legalább az idei DLC megjelenésről, hiszen annyi előzetes volt már és mi is nagyon vártuk a blogon. Az együttes háza táján történtek mozgások, az általam kedvelt Rob Maric gitáros távozott, a helyére pedig Clint Vincent érkezett a földiek Melodyssey-éből. Jómagam drasztikus változást nem vettem észre a gitárszekcióban, talán csak annyit, hogy a második albumon még inkább rendben van a dolog, mint az elsőn és igaz ez úgy általában a The Catalyst Fire-re.

Az aussie rock virágzik és az utóbbi 3-4 évben meggyőződésem, hogy folyamatosan jönnek fel az amúgy régóta működő, de nemzetközi sikereket még csak szerény szinten elkönyvelő formációk, mint a Karnivool és a DLC. Rajtuk kívül sok más nagyon ígéretes együttessel is találkozni, akik nem feltétlenül a TooL nyomvonalán indultak el mind. A Karnivvolnál meg volt a nagy áttörés a Sound Awake-kel, a DLC-nél még mindig azt érzem, hogy csak Ausztráliában és az eldugottabb helyeken vannak rajongásig oda értük, pedig nekik is lazán kijárna egy széleskörűbb siker már.

Az első jelek aggasztóak voltak, mart a The Catalyst Fire promója úgy mindenestül bűnrosszra sikerült, kezdve a trailertől a borítón és sugallt koncepción át a beharangozó dalig, ami nem más, mint a Lodestar és szerintem az egész album leggyengébben sikerünt száma. Na, ez sokat elmond, mivel a Lodestar is egy kb. három fél pont egy ötös listán, és ezt leszámítva az album döbbenetesen jó. Üresjárattal nem találkozni, ami a This is the Warning-on gördülékeny volt, itt még gördülékenyebb, fogósabb; azt, a megszokott hangulatot viszik tovább, de nagyszerűen tudták továbbszínezni. Úgyhogy akinek tetszett a debüt, annak meggyőződésem, hogy ez is fog. Tény, hogy a meglehetősen "nehézre" összehozott új Karnivool-al szemben ez egy nagyon könnyen emészthető hanganyag, de ez nem von le az értékéből.

Nagyon összerakták a fiúk, a részletekbe nem is mélyülök el. A mai ausztrál rock zenét kedvelőknek egyszerűen kötelező.

Steven Wilson (aki nem ismeri, gyorsan szégyellje el magát) és az izraeli Aviv Geffen kollaborációjának gyermeke, a Blackfield negyedik állomásához érkezett. Ez a projekt mindig is más volt, mint a Steven fő zenekarának, a Porcupine Tree-nek a zenéje vagy Steven solo projektje. A Blackfield érzelmes, lebegős világát nagyon szerettem az első két albumon, ahol tökéletesen működött még a két fél fúziója. A harmadik, Welcome To My DNA lemezre viszont csak egy jóindulatú hármast tudtam adni, ugyanis ez már főleg távkapcsolatban fogant és nagyon is érződött rajta. Sajnos a IV-essel is ugyanez a helyzet, igazán aktívan Aviv működött a munkálatok során és a számok közül a nagyon ütősek pont azok, amiken jelen van Steven is pl. Pills, Sense of Insanity (ez a dal gyönyörű), Jupiter. Nekem személy szerint nagyon tetszik még a Kissed by the Devil és a Lost Souls + az XRay-ben Vince Cavanagh is vendégeskedik az Anathemából.

Összességében azt mondhatom, hogy a húzószámok tényleg jobban sikerültek, mint a harmadik lemezen és a IV jobb is lett, az erősebb dalok pedig nálam slágerek lesznek az tuti, de sajnos a Blackfield IV sem éri el az első két kiadvány szintjét és egyre szembetűnőbb Steven szándékos háttérbe szorulása a projektben, ami baj, mert ők együtt tudnak maradandót alkotni, ha már Blackfieldről van szó.

A hamburgi sludgemetalban utazó trió zenéjével most találkoztam először úgy fél órája, és habár ez a műfaj sosem volt a szívem csücske, ezek az arcok megfogtak. A hölgytagot is felvonultató formáció riffjei magukkal rántottak, szerintem ez ilyen okos sludge lehet. Csak ilyen profán módon tudom ezt elmondani, kérem.

Itt beléjük lehet hallgatni, elsőre az Open Forrest-et ajánlom:

http://the-moth.bandcamp.com/releases

Töredelmesen bevallom, hogy elsőre az ugrásra kész yeti-vérfarkas kombónak ható albumborítón feszítő molylepke vett le a lábamról.

01. Aum
02. Nachash
03. A.M. War
04. We Are
05. The Refusal
06. Aeons
07. Asymmetry
08. Eidolon
09. Sky Machine
10. Amusia
11. The Last Few
12. Float
13. Alpha
14. Om

4 éve az ausztrál Karnivool vérfrissítőként hatott a nemzetközi progresszív rock szférában, és akkor még enyhén fogalmaztam. A 2009-es Sound Awake album ugyanis ha újra nem is definiálta a műfajt, de nem csak a TooL által hagyott óriási űrt töltötte be részben, hanem saját, trademark hangját/hangzását is világgá kürtölte az együttesnek végre. Akik kapcsán az igazi kutakodók már akkor a fejükhöz kaphattak, mekkora potenciál van bennük.

A lécet gyakorlatilag sikerült az égen néhány csillag közé ékelve megállapítani. A Karnivoolt megismerő és megszerető hallgatóság óriási elvárásokkal néz így a 2013-as Asymmetry elé, és úgy hiszem, ez így is van rendjén. Amivel viszont találkozni fognak, az mindenféle várakozást felülmúl, a lécet pedig lazán viszi. Az Asymmetry első végighallgatása után enyhén bénán ültem és bámultam ki fejemből. Teljesen más fenevad ez, mint a Sound Awake, sőt a Sound Awake bestiát most felejtsük is el kicsit. A We Are c. dalt leszámítva szinte semmi olyan húzó (slágeres? - na jó, nem török szentséget) dalt nem írtak most a fiúk, mint pl. anno a Simple Boy, New Day vagy az All I Know. Ha pár szóban kellene jellemeznem, az új alkotás: vészjósló, kaotikus, sötét, de ugyanakkor eszméletlen sokszínű is. Nem barátkozik túlzottan, kompromisszummentes. A dalok többsége meglehetősen disszonáns (olykor matekos, macskazenés) és elsőre nem érződik az az egységesség, ami a Sound Awake esetén, a koncepciózusság viszont jobban tetten érhető. Bocsánat, hogy újból az elődhöz hasonlítok. Akkor mégis, mi a frászról hadoválok én? Ez az album egy kurva sok héjjal a fülünkbe tojt saláta tulajdonképpen, amit mind agyilag, mind érzelmileg meg kell fosztanunk apránként a szintjeitől, hogy a magig eljussunk. A levelek egyenként pedig nagyon finomak.

Néhány számnál, ha nem énekel Ian Kenny és nem hallom mással össze nem téveszthető hangját, talán belém nyilal, hogy basszus - most én Karnivoolt hallgatok egyáltalán? Mindezt úgy képzeljétek el, hogy az egész anyag fantasztikusan jó. Teljesen új, más hangulatú dalokat hoztak össze.

És, hogy van-e élet a TooL után? Komolyan mondom, az átvezetőkben éreztem a leginkább tool-hatást (több The Dillinger Escape Plan és The Mars Volta utalást fedeztem fel a "rendes" nótákban).  Akkor miről beszélek? Arról, hogy haladni kellene már végre a korral. Mielőtt darabokra köveztek, a TooL-t imádom, úttörőnek és utánozhatatlan, megismételhetetlen élménynek tartom a zenéjüket, akárhányszor befigyel egy Aenema, egy Lateralus a lejátszómba. A Karnivool Sound Awake-je és Asymmetry-je (főleg utóbbi) után viszont úgy gondolom, ha ennyi várakozás után a TooL idén vagy jövőre nem robbant valami kolosszálisat, Maynard a Blood Into Wine-ban mondottak szerint is jobb, ha a borászkodás és a Puscifer mellett marad. Mondjuk az más kérdés, hogy a Puscifer-t közel sem lehet egy lapon említeni a Vool-al, az csak egy hobbi-bránerverős-unaloműzős projekt (annak, igaz, elsőrangú). De legyen igazam, és robbantson a TooL. A Vool-t meg többé ne hasonlítgassuk hozzájuk. Kurvára felesleges, idén eddig nálam ők a királyok, ez meg a pálmával szaladó album.

Így kell ezt! Állva tapsolunk az Asymmetry-hez :) Remélem, másnál is hasonló sikereket könyvel el, és legalább akkora élményt nyújt majd, mint nekem.

Minden tisztelettel 5/5 !!!

Valószínűleg így fog kinézni az új DLC albumborító + a korong:

Ez pedig az első klip hozzá. Tempós, könnyed és meglehetősen dlc-s :) Hamar meg lehet szeretni, de azért a Karnivool We Are-jával szemben alul marad.

Nagyon úgy tűnik, hogy kedvenc ausztráljaink bekeményítettek. Nem csak Karnivool új album lesz idén, hanem Dead Letter Circus is, ami elvileg augusztus 9-én landol majd.

Addig is kedvcsinálónak:

Volt egyszer egy Title of Record c. remekbeszabott 1999-ben kiadott Filter lemez, amit szerintem velem együtt sokan mások hallgattak rongyossá és olyan számok sorakoztak rajta, mint a Welcome to the Fold, The Best Things vagy épp a Cancer. Azóta a frontember sokmindent kipróbált, például vezette az Army of Anyone névre keresztelt supergroupot és hozzá csapódtak a DeLeo fivérek a Stone Temple Pilots-ból. Ez sajnos vagy nem sajnos, de rövid életű próbálkozásnak bizonyult. Azóta volt már új Filter album...

Valahogy, mégis az idei eresztésnél érzem azt, hogy igen, megint jól szólnak, habár lecserélődőtt Richardot kivéve mindenki az alapfelállásból + ez még mindig nem az igazi, de elkapott a Title of Record-nál jellemző borzongás. Egy hangyányit. Mondjuk hallgassátok meg kezdetnek ezt:

A jellemző minimalista albumborító terv nem az egyetlen, ami ismerősként köszön vissza, azt hiszem. A kérdés csak az, mennyire jó az ekkora mértékű nosztalgiázás. Az tuti, hogy az Anthems for the Damned-től sokkal jobb ez, szóval akkor inkább a visszairány. De ez maradjon az én véleményem :)

ps. a ratyi albumcímhez csak gratulálni tudok, borzalom.